Vannak napok, amikor túl sok minden történik egyszerre. Túl sok gondolat, túl sok érzés, túl sok elvárás. És ilyenkor nem mindig beszélni akarok róla. Nem mindig megoldást keresek. Csak egy kis csendet.
⸻ Sokáig azt hittem, hogy az olvasás egyszerűen csak egy hobbi. Egy történet, ami leköt. De idővel rájöttem, hogy sokkal több ennél. Az olvasás számomra egyfajta énidő lett. Egy hely, ahol nem kell megfelelni. Nem kell sietni. Nem kell semmit csinálni. Csak lenni.
⸻ Amikor kinyitok egy könyvet, valahogy lelassul minden. Eltűnik a telefon. Eltűnik a zaj. Eltűnik az a sok „kellene”. És maradok én… és a történet. Ez az a pont, ahol egy kicsit visszatalálok magamhoz.
⸻ Érdekes, mert minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább rájöttem valamire. Az olvasás nagyon hasonlít a meditációhoz.
Mindkettőnél:
• lelassulsz
• jelen vagy
• kiszakadsz a külvilágból
Nem kell hozzá tökéletesnek lenni. Nem kell „jól csinálni”. Csak jelen lenni benne.
⸻ Van, amikor egy könyv segít megérteni valamit. Van, amikor csak elterel. És van, amikor egyszerűen csak megnyugtat. És szerintem ez teljesen rendben van. Nem minden olvasásnak kell „hasznosnak” lennie. Néha az is elég, hogy egy kicsit jobban vagy tőle.
⸻ Számomra az olvasás ma már nem csak történetekről szól. Hanem arról is, hogy időt adjak magamnak. Egy lassú estéről. Egy bögre teáról. Egy puha takaróról. És egy könyvről, ami mellett egy kicsit megáll a világ.
⸻ Mert néha nem kell több. Csak egy történet. És egy kis csend.
